Rendhagyó karácsony

Nem a karácsony volt rendhagyó, csak az időjárás, de az nagyon. Majdnem minden nap elzarándokoltunk a Tiszához, és mindig más volt. Vasárnap még a nagy szűz hóban tapostunk, mínusz tíz fok volt, (legtöbb a -13) aztán szerdán éjjel olyen melegfront jött, hogy reggelre alig maradt valami hó, ami meg véletlenül megmaradt, azt egy nagy zápor mind elvitte. Az ünnep első napján még gombát találunk , persze már megfagyott, és kiengedett gombát, este hatalmas villámlás, ma reggel pedig szikrázó napsütésre ébredünk. A hőmérséklet +13 fok. De van az országban +22 fok is, a mult heti -22 után. Tegnap nem volt fényképezőgép nálunk, a Tiszát gomolygó pára burkolta be, ma pedig legalább egy méterrel van a vízszint magasaban. ahol tegnapelőtt még gát volt keresztben, az nincs sehol. Holnap pedig várhatóan a Sajó kiöntését és víz fogja borítani, ahogy olvad a hegyekben a hó. Hát kell nekünk utazni? Ugyanott állunk, és mindig más és más kép tárul elénk.

Itt tegnap egy gát volt.

A horgászok optimisták. A vödrükben egy éppenhogy csepp halacskát láttam csak. Bár kifognák azt az istentelen mennyiségű pillepalackot, meg szemetet amit visz a víz.

Tegnap még egyszer ennyi volt a víz esése.

A jégmadarat ma se láttuk, pedig egy két kilós katonai távcsővel pásztázzuk a szembe partot. A horgászok látták, őket már megszokta, lehet, hogy nekem is ott kéne lógatni a botot?

Most tél van és csend, és hó és ..gyönyörű

Tegnap este tíz óra. Most vesztette el Vásáry André a Megasztárt.. nem baj. A győztes is csoda volt...örülök, hogy meghallgathattam.

Reggelre ekkora hó esett. A kis kompozíció a lpcsőn.

Megyünk a nagy hóban. Mennek az állatok is a gáton. Egyik nyom a falu felé, a másik vissza. Csak azt nem tudom, őz volt-e. Egy rókát élőben is látunk, az ő nyoma más.

A madárkánk nincs itthon. Ha lenne, ezeken az ágakon ülne.

Vagy ezeken.

De szeretem a nyárfát. Télen, nyáron, mindig.

És mivel ma vasárnap, uszoda. Innen is ki lehet menni a hóba hemperegni. Szép az élet.

Katiéknak nem annyira. Elvitték az ajándékokat Gödöllőre, de a vonat még mindig a sinen vesztegel, pedig már egy órája ott kellene legyenek. De hogy fognak hazajönni, tejóisten.

Hány lapos a hatlapos?

Ehhez a komoly kérdéshez vissza kell menjek nagyanyám szakácskönyvéig. Ez az egyetlen írásos emlékem róla. A lapokra hullott, pecsétes, rongyos, de gyönyörű zsinórírással írt szakácskönyve. Azok az oldalak, ahol azok a receptek vannak, amik úgy kezdődnek, hogy végy egy hízott liba máját, vagy végy 12 tojást, ezeken az oldalakon nem fogott az idő. Bezzeg a hatlapos receptje, amihez csak egy tojás kellett, szinte olvashatatlan a sok forgatás miatt. Mert a hatlapos volt nagyanyám nagy varázslata. Ezt minden ünnepen megsütötte, és ma már úgy emlékszem rá, hogy az ünnep éppen attól a sütéstől volt ünnep.
Pedig ám nem ilyen egyszerűen mentek a dolgok. Először is a hatlapos tésztája mindig kevés volt hat laphoz, így aztán mindig öt sikeredett Nagyanyám nem a tepsi hátán sütötte őket, így mikor kiborította, gyakran eltört, és volt nagy szentségelés. Az ötből legalább kettő eltört, ami még nem volt baj, a baj akkor volt, ha az aljára, és a tetejére se maradt egyetlen ép se. De azért azt is megoldottuk. Mikor már gyakorló háziasszonyként megkérdeztem, hogy miért nem a tepsi hátán süti, úgy nézett rám, mint akibe kést döftek: azért mert hatvan éve így sütöm. Ez logikus.
A karamellás krém előállítása pláne nagy cécó volt. Ugyanis együtt csinálták anyámmal, és mind a ketten attól féltek, hogy a másikra fröccsen a forró karamell. Így aztán addig ügyetlenkedtek, míg valamelyikükre csak ráfröccsent. Na meg ott voltunk mi is láb alatt, mert alig vártuk, hogy kihüljön annyira a krém, hogy lehessen kóstolni. Az én reszortom volt, hogy a hőmérsékletet ellenőrizzem a belenyujtott ujjammal. De nem ám könyökig, ahogy én szerettem volna, és utána lenyalni, nem, csak az ujjam hegyével, a körmöm feléigvolt szabad. És mikor már meg lehetett kóstolni, kaptunk annyit, amennyi a babám játékbögréjébe fért. Nem volt sok...
És az én tisztem volt, hogy az összetört lapokat valahogy összepuzzlizzam, hogy melyik darabot hova lehetne. Na közben újabb darabokra tört, dehát nem az angol királynőt vártuk vendégségbe...Aztán mikor végre elkészült, még két napig nem lehetett felvágni, mert a krémnek még meg kellett a tésztát puhítani. Hú azt kivárni...tudni hogy ott van a szekrény tetején, fényévnyi távolságra...
Ma már egyedül sütöm. Minden erőlködés nélkül kijön a hat lap a tésztából, és nem törik el egy se, mert a tepsi hátán sütöm. A karamellnek eszébe se jut fröccsenni, a krém is bőven elég, nem nyalakodja el senki, sőt leöblítem a keverőtálról, mielőtt a mosogatógépbe teszem. Senki elől nem kell a szekrény tetejére tenni, és ha megpuhul, és szétvágom, szétküldöm ide-oda, ne én hízzak tőle. Így hamvad el a csillagszóró szikrája.

És Lau kérésére a recept:

Tészta: 1/2 kg sima liszt, 1/2 csomag sütőpor, kávéskanál só, 10 dkg vaj, (vagy ha margarin, akkor mellé kanálka zsír) 10 porcukor, egy tojás, és annyi tejfel, hog jól gyúrható legyen. Kidolgozzuk, pihenni tesszük legalább egy órára, majd hat lapban (na jó, legyen öt) kinyujtjuk, a tepsi (az a hagyományos méretű) hátoldalára tesszük, a fölösleget körbevágjuk, és 170 fokos sütőben megsütjük. (igen vékony, ezért pár perc alatt kész)

Krém: 20 dkg cukrot sötétre pirítunk, fél dl vízzel (tejet ír a recept, de a forró karamell összekapja, ezért én vizet használok) apránként feleresztjük. 6 evőkanál cukrot 6 dl tefjjel, vaníliával felfőzünk. Mikor fő, 4 evőkanál liszttel (vagy két púpos étkezési keményítővel) amit fél dl tejjel elkavartunk, felfőzünk. Ha sűrű, hozzáadjuk a karamellát, 5 dkg darált diót, és 10 dkg vajat. Ha kihült, megkenjük vele a lapokat. Tetejére 10 dkg olvasztott étcsokit kenünk, és megdermedés előtt méretre kockázzuk, hogy vágásnál ne törjön. Két nap mulva vágjuk fel.

Az első hó

Ma, dec 16-án leesett az első hó. Ezt a kis szárazágas kompozíciót tegnap felborított a szél, ma belepte a hó. Nehéz ám a mi bejárati lépcsőnkön száraz kompozíciónak lenni.
De a mégjobb, hogy szerda van, és ha szerda, akkor termál 1/2 5-7-ig. Ötkor van a vízitorna fél hatig, utána úszkálás, meg punnyadás a forróban, majd zsupsz a 16 fokos medencébe, aztán vissza. De ma nem hideg víz van, hanem hempergés a friss szűz hóban, hogy utána vissza a medencébe, hogy millió tűszúrásnak érezze az ember az összes hópehely nyomát. Hú de izgalmas, szinte csíp. És a látvány...: feküdni háton a kinti medence langyában, gomolygó párában, és a lámpák fényében a millió hópehely kavarog. De szép képet tudnék róla, ha nem félteném a Fujikámat a víztől.
Most már csak azt kellene tudni, mi lesz itt holnap reggelre, mert nem úgy néz ki, mint ami el akar valaha is állni. Szeretem a havat, de a biciklizés ebben a korban nem számít a legpraktikusabb téli sportok közé.

Kötött kagylós minta

Ennek a mintának története van. Érettségi után nem sokkal, még segédápolónő voltam - vagyis még húsz nem voltam - csomagban kaptam a nagynénémtől egy pullóvert ezzel a kötéssel. A pullóver gyönyörű volt, és az egyik doktornő az osztályon azonnal felajánlott érte egy havi fizetésemnek megfelelő pénzt. Ez nekem szabályos vagyon volt, de a pullóverér is fájt nagyon a szivem. Megkötöm magamnak - gondoltam. Semmilyen támpontom nem volt, hogy hogy lehet ez kötve. Fél éjszakákat gondolkoztam rajta, míg rájöttem. Azóta már -de még a hetvenes években - Temaforg pályázatra küldtem ezzel a mintával pullóvert. Nyertem vele háromra elég fonalat, de úgy kaptam vissza, hogy a nyakán is, meg alul is meg volt bontva. Ők se tudták, hogy hogy működik. Horgolva sok helyen láttam már, de kötve még nem. Ezért most közreadom.

1. sor: sima

2. sor: sima

3. sor: szintén sima, de minden szem előtt háromszor a tűre csavarjuk a szálat

4 .sor: az első szemet lekötés nélkül áttesszük a jobb tűre, majd a ráhajtásokat leengedve, felhúzzuk a szemet, és áttesszük a jobb tűre. Mikor hat ilyen hosszú szem összegyűlik, a hat szembe egyszerre öltünk bele , és kötünk egy sima egy fordított , összesen hat szemet. Ez egy kagyló.

5.-6-7 sor mint az 1-2-3

8. sor: a sor elején nem hat, csak három szemből készítünk kagylót és három szemet öltünk bele (egy sima, egy fordított, egy sima) Így érjük el, hogy a következő kagylósor az előző két kagyló közé essen, így adva ki egy hullámvonalat a sima sosrokból.

Körbe is lehet kötni, ekkor a 2. sor nem sima, hanem fordított, a többi megegyezik.

Fogyasztása (pl a raglánvonalnál) úgy történik, hogy a hatos kagylóba csak három szemet kötünk.

A körmömet ne nézzétek. Nekem olyan nincs, hogy ki ne lyukadjon a gumikesztyű ha festek. Vagy éppen el ne felejtsem felvenni, vagy ne pont egy művelettel korábban vegyem le.

Jégmadárkeresőben.

Hiába várunk egy jó kis havas kirándulásra, az idő inkább őszi, nem akar tél lenni. Így messze menni nincs kedvünk, elhatározzuk, hogy megnézzük amit a Tisza meleg ágának neveznek. Itt láttunk jégmadarat egy villanásra novemberben. Azóta már hallottam horgászoktól, hogy igen, itt fészkel, gyakran látják. Hátha szerencsénk lesz, és nem csak egy pillantásra fogja megmutatni magát ez a kis repülő csoda.

Keresztül kasul megyünk , nem az úton. A fű a hónunk alját csikllandozná, ha nem volnánk az időnek megfelelően téliesítve.

A csatorna felett pára gomolyog. Elvileg akár itt is lehetne már a madárka! De itt nincsenek a víz fölé nyúló ágak, amiről halászhat. l

Az erőmű zsilipeiből egy mini Niagara. Itt már nagyon nézünk, de egyetlen kiálló ág végén se üldögél egy kék szinű drágakő.

Madárka nincs, mi viszont úgy átfagytunk ezen az első igazi téli napon, hogy visszafordulunk.

Hazafelé még találunk egy szép kis lilatönkű boszorkánykört. Lehet, hogy nem is madárlesen voltunk, hanem gombázni?

folytatás két nap mulva.

És láttam, és láttam, és láttam. Ennél a kis gátféleségnél (persze ma egyedül voltam) a kép jobb oldalán nem látszó bokorról repült fel és átrepült a holtág másik oldalára. Csak egy kék villanásnyit láttam belőle, de nem is vártam, hogy a vállamra szálljon. Istenem mekkora türelem kell egy természetfotóstól, hogy egy olyan sorozatot tudjon csinálni róla, mint amilyen a legutóbbi National Geographicban volt.

Gomba végre gomba

Az idei ősz nagyon nem volt jó a gombáknak. Az október gyönyörű volt, de száraz. Novemberre, mire jöttek az esők, legtöbbnek már lement a szezonja. Voltunk mi, mentünk, de nem sok sikerrel. Igaz van olyan mondás, hogy sose lehet olyan kevés a gomba, hogy tíz tojást ráütve ne lenne vacsora belőle. (Apropó tojás. Ilyenkor decemberben már csak néha vetegetnek egyet egyet a tyúkok, most tudtam meg, hogy a szomszédasszonyomnak miért van még mindig bőven tojása. A tyúkólban ég neki egy takarékos izzó, ami a tyúkok fényhiányos depresszióját gyógyítja, és vidáman tojnak tőle. Ezt az okosságot eltettem a tudományok közé, hogy ha igazán nyugdíjas leszek, és lesznek tyúkjaim)
Tehát gomba. Tegnap egy betegem hozott egy kosár lilaatönkű pereszkét. Nagyon örültem neki, de mégjobban örültem volna, ha ott hagyja, és megmutatja, hogy én szedjem le. Mert nekem a gyönyörűségek csúcsa megtalálni. Néhány éves gyerekként mentem nagyanyámal gombázni, és ajj de nagy öröm volt találni valamit. Már akkor a zsigereimbe vésődött a táplálni a családot ősi női ösztöne, és azóta is kedvenc szórakozásom a gombázás.
De hol?!Gombázós legelőmre ráépítették az M3-as autóutat, ott aligha keresgélhetek. Volt egy tölgyes Újszentmargita mellett, ahol annyi volt hajdan a szürke tölcsérgomba, hogy én csak szedtem, Imre meg cipelte a kosarakat a kocsihoz. Mikor megtelt minden kosár, csak öntöttük Wartburg csomagtartójába. Szárítottam, savanyítottam, fagyasztottam, - csak enni nem bírtam, olyan cifra...bántalmakat se azelőtt, se azóta nem éltem át, dehát nem mindegy, hogy érte halok meg, vagy tőle?! Tudtam, hogy nem mérges, meghalni nem lehet tőle, csak olyan lesz az ember, mint egy két végéről üzemeltetett tűzoltófecskendő. A családból csak én nem bírtam, a többieknek semmi bajuk nem volt.

Na ez a világ már elmúlt, de azért csak elindulunk. A gátoldalba, mert tavaly ott szedtünk, ha nem is nagyon sokat. Szép boszorkánykörök vannak, de alaposan kiszedve, csak egész kicsik vannak, amit az utolsó szedés óta nőttek. Kis kemény bubucok, olyan három centis átmérővel. Kis tökéletesek. Sok van kitúrva is, mert itt sok vadmalac garázdálkodik, a nagyokat meg a varjuk kalapálják szét a csőrükkel némi bent rejlő kukac reményében. Tehát osztozni kell ezekkel az itt honos jószágokkal, mert mi nem tudunk olyan korán kelni, mint ők.

Aztán még elmegyünk a tiszadobi kis csodaerdőnkbe, de egyetlen darab ehető gomba nincs.

Aztán végigkóboroljuk a tikosi legelőt, se vége se hossza, állítólag itt szedték a tegnap kapott gombát, de mi egyetlen kört találunk. Nem kell aggódjunk a cipekedés miatt. Nem baj, elég ami a gátoldalban volt. Mikor meg mosni kell, és feldolgozni, még sok is. szürkeség volt, köd volt, december volt, de jó volt.

Még egy érdekesség az idei évről. A paradicsomunk még most fogy el. Ilyen még nem volt. Mikor októberben az ásás miatt kihuzigáltuk a töveket, leszedtük a zöld paradicsomot, aminek már nem volt ideje megérni, és dobozba rétegeltem ujságpapír közé. Szépen folyamatosan érett be a pincében. Nem modnom, hogy az igazi, de annál jobb, mint amit a Tescoban frissnek adnak.

Ilyenek történnek nálunk így Mikulás táján.